A hatvanas évek: beat zene. Kaponya és a Funny Fools

Kattints az elejére.

Az egyik nap betoppant a Pincébe még egy kócos kölyök. Molnár Lacinak hívták és beajánlkozott technikusnak. Autószerelő szakgimnáziumba járt. Az erősítéshez és technikához annyit értett, mint a Kelemen a doboláshoz három héttel azelőtt, de a szív volt a fontos, és abból nem volt hiány nála. Bevettük. Ő is kellett a teljes képhez. A technikát pedig olyan gyorsan tanulta meg, mint Kelemen a dobolást. Hamarosan új nevet is kapott: Mónárlaci. Így nem volt keveredés. Elérkezett az idő, hogy szerelést rakjunk össze.

Ez a nyár volt a Nagy Alakulások évszaka. Ekkor kezdődött el igazán a magyar „beatkorszak”. Pécsett ekkor alakult meg (hivatalosan) a Tremolo, a Savages, a Phantom (Csekéék) és a Funny Fools. (Rövidesen a Csikorzoli is alakított egy zenekart, a Sztonival). Őszig csak hallomásból tudtuk, ki, hol, mit csinál – addig, amíg el nem tudtunk menni egymás önálló bulijaira. S akkor elszabadult a pokol... Úgyértem, valami pokolian jó.

A következő héten Nyikita bejelentette, hogy visszavonul az aktív zenéléstől. Három nap múlva jelentkezett valaki a helyére, valaki, akit a legkevésbé vártam. Kelemen Laci, egy osztálytársam. Túláradó csatlakozás-vágyán kívül az is kiderült, hogy titokban valamennyit tanult dobolni, sőt dobszerelése is volt! Akármilyen ütött-kopott, de komplett dobszerkó. Nyilván bevettük. A Funny Fools ezzel együttesként is megalakult, 1964 augusztusában. Másnap lehozta a dobszerelést és nagy izgalommal összeszerelte. Látszott, hogy csak pár nap gyakorlata lehetett az egészben, de ez senkit nem zavart. Elkezdtünk zajokat produkálni. Az derült ki elsőnek, hogy...szóval, hogy van még mit fejlődni. De tudott már koordinálni és függetleníteni. Másodiknak az derült ki, hogy nagyon gyorsan tud fejlődni és, hogy a zenéért mindent képes feláldozni. Nekem ez volt a legfontosabb. Aztán, a harmadik tényező fontos lett a FF hangzásának és karakterének kialakításában. Laci, mivel gyakorlatilag a számok megtanulásán keresztül tanult meg dobolni is, örömmel követte az irányadásomat – ez pedig a saját anyagunknál egy különleges ízt, stílust, hangzást eredményezett. Nem okvetlenül korrektet, de mindenképpen különlegest. Nekünk ez mindennél fontosabb volt. És ott volt az „image” tényező (Igaz, hogy akkoriban nem is tudtuk, hogy mi az, hogy „image”.) Hogy rövidre fogjam, Kelemen Laci is kellőképpen lökött volt – igazi Funny Fool.

Következő

Ezek az agyrohamok egyik jellegzetességei működésemnek. Azt mondtam, hogy nem haladunk igazán jól, mert nem tudunk koncentrálni eléggé; mindenkinek vannak kisebb-nagyobb dolgai (Ferinek az akkori barátnője, Juci), szóval miért nem csinálunk olyasmit, hogy egyrészt rákényszerítjük magunkat a napi tíz óra próbára – s mellette, a fennmaradó időben még élvezzük is a nyarat. Ezt hogyan lehet kivitelezni? Elmegyünk Abaligetre. (Szép kis nyaralóhely a Mecsekben, egy fél óra busszal, van ott tó, erdők – és rendes, négyszemélyes bungalók, nem is drága.) Mindenki örömmel fogadta a gondolatot. Összenyögtük a hozzávaló pénzt és elmentünk. Egy hétre. Volt már egy erősítőnk (azt hiszem, Feri szerezte valahonnan), széknek támasztható hanglappal, a három gitár, két szénmikrofon, (állvány nélkül) és a Dob. Egy darab pergő. (Sőt talán cintányér is?).

A dolog nagyon nehezen állt össze zenekarrá, de végül is összeállt. Amikor felszálltunk a buszra még csak négy bolondos kölyök voltunk. Mikor visszajöttünk, egy repertoárral rendelkező zenecsapat. Volt öt Beatles, egypár más angol, hét saját, négy gitárszámunk. 

Sajátok: Salt And Sugar, Expelled, Short Summer, Flowers’ Street, The Shadows (nem az együttes, ez a szám címe), The Future Is Mine, My Love Is Like A Red, Red Rose (Robert Burns versének feldolgozása).

Beatles: Misery, Please Please Me, I Wanna Be Your Man, Can’t Buy Me Love, And I Love Her.

Angolok: Have I The Right, Tell Me (Stones), Mrs.Brown, Silhouettes (Herman’s Hermits).

Gitár: Amapola (Spotnicks), I Only Want To Be With You (saját feldolgozás, az eredetijét Dusty Springfield énekelte), Suspicion (ugyanígy az Elvis számmal), egy Ventures szám, aminek a címét a mai napig nem tudom, és a Green Fields, (ezt mindenki játszotta, kötelező volt; lagziban előálló végkimerültségkor mentőszám: akár húsz percig is el lehetett húzni.)

Következő

Feriék házának alagsorában volt egy szoba – persze kőpadlós és enyhén nedves, de így is megtette. Szépen kitakarítottuk, rendberaktuk. Beszereztünk egy kályhát, állandóan égett és kezdte kiszárítani. Még egy rendes kis színpadot is építettünk, pont elfértünk rajta, a három gitár és a – leendő – dob. De dobos még sehol. Azért elkezdtünk lassan próbálgatni, én a két éves gitártudásommal, Gábor az öt hónaposával, és Feri – ő még csak pötyögtetett. Ráállt a keze a basszusgitárra. Persze fogadalmunk ellenére sem tudtunk ellenállni, hogy egypár új angol beatszámot meg ne tanuljunk; ez elengedhetetlen volt, hiszen ez a voltaképpeni stílusbeállás és a szükséges korrepetíció alapja. Feri megkapta a karakterisztikus, vékony-doboz, zöldeslila Jolanát, mint basszgitárt. Örült is neki, mint egy majom. Ettől kezdve gyors fejlődésnek indult. Egy ilyen gitárral?!

Tűvé tettük a várost egy belevaló, hozzánk illő dobosért. Hosszú ideig nem találtunk senkit. Egy nap betoppant a Pincébe egy srác, neve „Nyikita”. Hozzám hasonlóan ő is cingár kis kölök – sőt. Kitartóan állította, hogy tud dobolni és hogy nagyon szeretne beszállni. A fizimiskája és dumája tetszett; jó fej volt. Sőt hozott dobot is… egy darab pergőt. A semminél az is jóval több. Elkezdtünk cincogni és ilyesmi, és Nyikita megfelelően vette a lapot. Bevettük dobosnak. Ezután elmentünk Abaligetre.

Következő

Wirth Feri nem messze lakott tőlem, egy fél utcahosszra lejjebb a Madáchon, szép kis kertes házban. (Nem hiszem, hogy a család igazán nélkülözött volna.) Valahogy a környéken összeszaladtunk és kiderült, hogy Feri – állítólag – valamikor tanult bőgőzni. És nagy örömmel szállna a zenekaromba, ha valamikor újat alakítanék. Jó volt a dumája. Mondtam, hogy minő véletlen, épp most vagyunk megalakulóban. És elmondtam neki a koncepciót. Nagyon lelkes lett: mindenképpen be kell, hogy vegyem! Menjünk le hozzájuk. Attól fogva az a ház lett a Funny Fools első főhadiszállása. Feri megmutatta, hogy tud valamennyire zongorázni. De basszust nem mutatott, nem volt bőgő. Én mindenesetre megelőlegeztem neki a bizalmat – ahogy ez a „beat” nagykönyvében (amiről már ekkor sejtettem valamit) meg van írva. A tényleges hangszertudás jelentősége eltörpül más tényezők mellett. A játékképesség majd úgyis megjön – ha a többi megvan. Az pedig megvolt. A Feri fazonja nagyon ült a korai „beat”-hez, klassz, középhosszú szőke hajat viselt - valami olyant, mint Brian Jones - és jó volt a dumája. Jó fej volt. Úgy látszott, rajongott a stílusért, a beatzenéért, a koncepcióért, hogy tiszta sajátot fogunk játszani, szerette a Beatlest, énekelt is valamennyit – és mindezek tetejébe ott volt a ház és felfoghattuk, mint a leendő zenekar otthonát. Arra is ígéretet tett, hogy beszáll a kiadásokba, legalább is egy basszgitár erejééig. Jól hangzott, nagyon jól, pont ilyen emberre gondoltam. Gábor egyetértett. Így Feri lett a hivatalos harmadik tag, mint basszusgitáros. (Iskolába nem járt – valami szakiparit elvégzett, s most, ideiglenesen, otthon lógott, szülei nagy örömére. Tehát ideje is volt a zenére, bőven.) Egy aprócska dolog nem bukkant napvilágra – Feri őrült szoknyavadász volta. Bolondult a csajokért – az esztrogén bűvöletében minden másról megfeledkezett. Nálunk egy évvel volt idősebb – és szexcentrikus. Ahogy ez később kiderült.

Következő

Szóval volt egy gitár, amit normálisnak lehetett felfogni, az én Baloghom. És egy gyakorló akusztikus. Ezért, a lába-kélt, Feketezöld Basszus után elkezdtem építeni két újabb gitárt. (Illetve hármat, a harmadik is mestermű volt, a Csikor Zoli öccsének egy másik basszgitárt. Ezt csodálatos diófából faragtam – az udvarban működött egy asztalos és tőle kaptam a pompás faanyagot. Szuperhosszú nyakat építettem. S végül élénksárgára dukkóztam. Nagyon sharpul nézett ki. Persze a Kiscsikor úgy eltünt vele, mint akit a föld nyelt el.) A másik két gitárra nekünk volt nagy szükségünk. Az első lett a „Kecskegitár”, a második a „Tökgitár”. (Az elnevezések természetesen a Gábortól származnak.) Az formatervezéseimmel nem kell szégyenkeznem. A „Kecskegitár” attól lett az, hogy a testét John Lennon Rickenbackere után úgy mintáztam meg, hogy csak a fehér formát használtam (a képen csak ennyit tudtam kivenni John gitárjából) – ez lett a teljes test, plusz felül is egy „szarv”, az összesen két szarv – tehát „kecske”. A teste fehér volt, króm védőlappal, a felső szarvba három villanykapcsoló besüllyesztve, plusz két otthon-tekert piköp. A nyak és a fej túl finomra sikerült, ez legjobban akkor derült ki, amikor az éppen összeenyvezett gitárra a Gábor ügyesen ráült, amitől mindjárt kitört belőle a nyak, és a fejnél is eltört. Valami csodával határos módon sikerült visszahoznom a klinikai halálból; megjavítottam, és működött. Sőt. A fogása minden gitáromnak – de főleg a „kecskének” - nagyon kényelmesre sikerült. Jól is szólt – legalábbis a mi zenénkhez. Teljesen jó volt. Ez jutott a Gábornak, és nagyon megkedvelte. Illett a karakteréhez. (Azért a biztonság kedvéért még kétszer eltörte...) A Tökgitárnak egyedül egy tökhöz van köze, de az sem sütő, sem főző vagy dísztök. Sőt, nem is növény. Stilizált hegedűformáján a bevágások kicsit lekókadtak, amitől eléggé pikáns alakot nyert, hogyismondjam... Szóval a név most is talált. Akkor is, ha befejezésként élénk kék és sötétbarna színkombinációt használtam. Nem sikerült olyan nagyon jóra, és már volt elég gitár kettőnknek, úgyhogy eladtam valami kis pénzért – ami rögtön belépett a zenekari kasszába és idővel erősítő lett belőle.

A következő akcióm az volt, hogy a második csehszlovákiai osztálytúrára beütemeztem magamnak egy igényes basszusgitár megvásárlását. Ehhez először el kellett mennem nyári munkára. A legjobban fizetett – mert a legbrutálisabb volt – a kőműves segédmunka. Ebből kettő jött össze, az első, három hétre, a Mecsek-alján-város-szélén, (közel a Hatcsöcsühöz), aztán egy kéthetes, rögtön mellettünk a Marosvásárhely utcában. Ami falbontást jelentett. De ezt már alig bírtam ki. Végül is, a nagymama segítségével, és a túrán való fakírszintű önélelmezésemmel (vittem magammal egy bőröndnyi jó magyar konzervet, a sör meg olcsó volt) hoztam is haza egy csodálatos gitárt. Egy libazöld-lila vékony dobozgitárt. (Minden gitárunk ilyen stilusú volt; mi nem használtunk lapgitárt). Ebből lett a basszus gitárunk. De basszgitárosunk még nem volt...

Következő

Bezárt a suli, elmúlt a gimi második osztálya nekem és az Antalfinak.

Ő párhuzamos osztályba járt, latin szakra, amihez szaktagozatként szőlészet járt. Ezt akkor tanultam meg igazán, amikor a kötelező szakgyakorlaton megkötöztem helyette két kilométernyi szőlőt. Ő pedig a fa alatt a hűvösben szendergett. Nem bírta a napsütést. Abból pedig bőven volt a Mecsek oldali nagy Állami Szőlőskertben. Ekkor értettem meg, miért issza meg a dolgozó azt az egy-két liter kisfröccsét műszak után. Hát, nekem is lecsúszott. (Ott, a “Hatcsöcsű” nevű west-endi korcsmában).

Családom ekkoriban költözött a Doktor Sándor utca újan épült négyemeletes téglaházába. Nagyon dölux volt. Ide járt fel Gábor mindennap, zaklatásom céljából. Azt már eldöntöttük, hogy az új zenekar alapító tagjai mi ketten leszünk. S azt is, hogy a neve Funny Fools lesz. A nevet baromira imádtuk. Teljesen jó volt. És azt is eldöntöttük, hogy nem játszunk más, mint sajátot, szigorúan csak angol szöveggel. Ilyesmi Magyarországon ekkor még nem létezett, se magyarul, se angolul. Gábornak volt valami zenei háttere, játszott zongorán, és trombitán is (ami igazából szárnykürt volt). De ami lényeges, csengő, tiszta, magas hangja volt, fejhangokkal, és a szólamokat másodpercek alatt megtanulta szolfézzsal. Zenei ízlésünk is egyezett: Beatles és kész. Roppant nagy akaraterővel rendelkezett. A gitárt épphogy elkezdte pecegtetni, már biztos voltam benne, hogy a ritmusgitárt rekord idő alatt megtanulja. Az én akusztikusomat örökölte, gyakorolni jó volt. (Én már menő gitáron játszottam - a Rákóczy-úti kis bizományiban találtam a szegedi hangszergyár Gretch-utánzat vékony dobozgitárját, zajmentes Balogh piköpökkel és a beépített előerősítővel, amely kombináció sok-sok zsűri életét megkeserítette. Szép is volt a gitár, mélypiros, magasfényű lakkozással. A nyaka viszont borzalmas. Ez pecsételte meg a FF hangzását és stílusát is; a karakterért, a nagy elektrikus kimenetért feladtuk a játéktechnikát; tudat alatt, mert jó nyakú gitáron csak akkor játszottunk, amikor már késő volt. Ezeken a gitárokon nagyon nehéz volt komolyabb gitározást produkálni. Így aztán valami két ritmusgitár-szerű formáció alakult ki, úgy, hogy azért én megkíséreltem - néha sikeresen – a szólógitárt, de ez is inkább, mint különlegesség jött ki, a standard értelemben vett „komoly” szólógitározás helyett. Hosszú ideig nem is tanultam meg egy bluest elvirgázni, (rosszmájúak szerint a „hosszú ideig” kifejezés is elhagyható. De a Levente virtuóz gitárprodukcióját – kb. négy évvel később a Premier Klubban - majdnem megközelítettem... Erről később). Azért egy legendás, korai FF szám, a „Leszállás” duó-gitárjátéka elég hátborzongató-jól sikeredett. Mindkettőnké.

Gábor addig nyüstölte a ritmusgitárt, amíg, pár hét alatt, annyira meg nem tanulta, hogy már el tudtunk kezdeni egyszerűbb dolgokat együtt eljátszani – persze énekkel együtt. Jól hangzott. Főleg a vokál; a kettőnk hangja nagyon jól csengett együtt. Ahogy a dolgok alakultak, a Gábor leginkább megmaradt a vokálnál; a szóló nekem jutott. Figyelembe véve, hogy neki jobb a hangja, ebben az alakulásban egy csomó tényező közrejátszott.

Így hát, a Gáborral kettesben gyakorlatilag leraktuk a FF alapköveit. Szerelésünk semmi se volt; se erősítő, se hangfal. De a direkció pontos volt. S az első új-széria számaim tematikája is megjelent; politikailag erősen motivált, olyannyira, hogy sikerült önmagunkat üldözöttekként, szinte „kivégzett-jelöltekként” beállítanom. Dejó, hogy azok a szövegek mind angolul voltak! Persze hibásan. És hát az egészet egy tizenhat-éves kölyök romantikus szemüvegén keresztül kell nézni. Igazából nem volt olyan forró a kása – csak mi éreztük annak. De angolul - ráadásul hibás-angolul – senki sem értette igazán, csupán mondat-foszlányokat, jól hangzó szavakat, és ez is elég volt ahhoz, hogy a rokonérzületű fiatalok rögtön odafigyeljenek rá. Aki pedig nem volt rokonérzelmű, az is követte a csordát, mert valahová tartoznia kellett, és ez volt a legdivatosabb, ráadásul valamennyi veszélyérzettel is járt.

Következő

Kattints az elejére.

Paul McCartney és John Lennon a "Quarrymen"-nel, kb. 1957. A jobb alsó sarokban egy hangfal figyelhető meg.

A Pannónia-botrány után a Springing Beetles gyorsan oszlásnak indult. Schmidt Rudi is jobbnak látta a visszavonulást, érthető, hiszen már jöttek az ő érettségi napjai is, aztán a szép civil élet. A Gúlyás szintén távozni készült, második gimi után hazavárták a falujába. Buli se nagyon maradt, és hát be is voltunk tiltva, ugyebár. Egy ideig be tudtunk költözni a KPVDSZ-be (Kisiparosok mittudomémilyen Szövetsége, röviden KP) próbálni, csak úgy tessék-lássék. Már csak egy nagy buli jött, a városi Ki Mit Tud selejtező. És azt is a KP-ben rendezték. S mivel a cuccunk is ott volt, hát egye fene, mi is beszálltunk. A „Cuccunk” méltó leírást igényel. Eddigelé, mint minden kis vidéki zenekaré, a mi berendezésünk is összebarkácsolt, drótozott-fótozott erősítőkből és hasonló megjelenésű hangfalakból állt. Az erősítők csövei általában szabadon lógtak bele a világba, a trafóval és egyéb bélrendszerekkel egyetemben – tetőre egyszerűen nem futotta, és különben is... A drót, cső és transzformátor-halmaz valami alumínium alapzatra volt ráaprikálva, aminek hátuljából (s néha elüljéből) származtak a csatlakozók kifelé. Ezekhez kellett a gitároknak valamint mikrofonoknak csatlakozni. Ez persze nem volt olyan könnyű. (A csatlakozás, mint olyan, sohasem könnyű). A csatlakozás módjait illetően ugyanis túl nagy volt a választék. Kezdetben vala a banándugó. Egyszerűsége miatt ez volt a legzseniálisabb. De gyorsan leszakadt róla a drót. Utána következett a Nagy Tuchel. Ezt a Magyar Hangerőlködőgyár forszírozta, mint világstandard. A kerek fémaljzatban háromszög alakban elhelyezkedő érintkező pólusokhoz kellett az illeszkedő fordított csatlakozót hozzábergelni. Ilyen csatlakozót viszont nem lehetett kapni. (Még a Horgas-tanyán sem.) Jött a zseniális, mutáns megoldás: két hasított végű banándugót egyenesen rászúrni a nagy tuchel két meleg plöckére. Következett a Kis Tuchel – ma már tudjuk, hogy ez volt a Deutsche Industry Norm (röviden DIN) - aljzat és dugó. Ez már magastechnikának számított és jobb elektrikai kézügyességgel megáldott zenekaroknál végre megoldotta az érintkezés kérdését. (A két standard persze nagyon távol állt egymástól – méretkülönbségük miatt nem lehetett őket összeegyeztetni. (Azért ezt az Antalfi egyszer sikeresen megpróbálta. A sikert úgy értem, hogy egy jack-aljzatba sikeresen beledugott egy kis tuchel dugót. „Nem mész be?! De bemész, te piszok!” És bement...)

Ez a tuchel-tuchel féle kifinomult megoldás az én zenekaraimra nem volt jellemző – s úgy tudom a többi pécsi csapatéra sem, talán csak a stréber Tremoló használta. A magastechnika akkor volt igazán kreativ, amikor – csatlakozó dugó híján a csatlakozást úgy oldottad meg, hogy a lecsupaszított gitárdrót végeket (a belsőt és külső, fém árnyékolást) - ügyesen beleillesztetted a kistuchel lyukacskáiba és a maradandó stabilitást a lyukacskákba befeszített fogpiszkálókkal végérvényesítetted. Ebben a Csekéék voltak az elismert művészek. Nem volt szükségük tucheldugóra.

Ami a hangfalakat illeti, gondolj pontosan arra: hang – és fal. Mikor az első hangszóróinkat beszereztük, nagyon pocsékul szóltak. Ennek egyik oka az volt, hogy valóban pocsékok voltak. Másik pedig az, hogy „rá kell erősíteni valami falapra és akkor maj’ megszólal, ökör!” – hogy idézzem valamelyik korabeli hangtechnikus szakembert. Szereztünk deszkát, lyukat fűrészeltünk belé – s íme, hallj csodát, megszólalt. Aztán e koncepciót ki-ki a maga módján fejlesztette tovább. A fejlesztés sikere együtt járt a zenekar hangzásával – és nyilván, a népszerűségével. Ebben egy jó ideig holtverseny alakult ki a pécsi zenekarok között, de már kezdett megmutatkozni a jellegzetes hangzás is. Aminek a közös osztója elsősorban a jellegtelenség volt.

A legtisztábban-szebben szólt a Tremoló. Shadows-ra csodálatosan. Szerintem élőben jobban szóltak, mint maga az eredeti lemez. A legkeményebben, morcosan, a Csekéék. A Savages pedig valahogy a kettő között. A Funny Fools, fejlettségi szintjének éppen megfelelően hol pocsékul, hol jól – de mindig hangosabban mint a többiek. Egy közös jellemző maradt: a technika dróthalmaz mivolta. Ebből az is következett, hogy a beszerelések egy kínszenvedéssel értek fel. A FF-nak mindig fejfájást okozott.

Ilyen zagyvált-zilált volt a korai Springing Beetles szerelése is. Szedett-vedett erősítők, fél ajtódarabokra és hasonló deszkákra csavarozott hangszórók. Ezek a szép és hatékony hangfalak egyszerűen neki voltak támasztva valaminek, mondjuk széknek. Ugyebár se oldala se hátulja nem volt: először hanglapnak később hangfalnak hívtuk. (Van egy képem egy nagyon korai Beatles – Quarrymen – buliról, s ott is láthatsz egy rendes hanglapot). És a többi cumó is teljes és reménytelen zűrzavarban. Minden búgott, sípolt, röfögött, rázott. Főleg rázott…. Végül is megelégeltem a dolgot és egy zseniális koncepciót dolgoztam ki. A külön-külön, szanaszét heverő erősítőket és hangfalakat beépítettem egy közös, nagy dobozba. Az aljába, lerögzítve a három erősítő, felettük az illeszkedő hangszórók, mindez készre összedrótozva, összeszerelve. Méretei: másfél méter magas, két méter hosszú és fél méter mély. A szabad helyre (szállításkor) be lehetett tenni a gitárokat meg mindenféle kis ezt-azt, mikrofonokat és hasonlókat. Utána rácsavarozni a hátát – és a szerelés teljesen kompakt lett. De baromi nehéz. És továbbra is röfögött és rázott. Főleg rázott…

A Ki Mit Tud előadásán ez a láda volt a legfőbb erényünk. Trófeát, elismerést nem is vártunk, csak játszani akartunk, valamit mutatni abból ami másnak nem volt. (Ha jól emlékszem egyik számunk a “Só és Cukor”volt. Egy zenekar sem énekelt, nem ám, hogy sajátot...). Az eredmény pontosan az lett, amit vártunk: semmi. Csak a táborunk nőtt meg újra.

Miután a Ki Mit Tud lezajlott, mi is leálltunk. A nagy ládára rácsavaroztuk a hátlapot, jó erősen, és otthagytuk a KP-ban. Aztán összejöttünk a Csikorzolival és eldöntöttük, hogy útjaink különválnak. Békés elválás volt. Együtt mentünk el a Nagy Ládáért, hogy méltányosan elosszuk a szerelést. A láda eltünt. Mindörökre. A benne lévő mesterművemmel, a Rolls Royce Zöldesfekete, kézzel épített basszusgitárommal együtt. Nem tudom, ki vitte el, de messzire kellett elszármaztatni; a Dél-Dunántúlon rögtön szemet szúrt volna. Így aztán végleg pont került a dolgok végére.

Következő

Megszólalt a Csekelajos Jolanája. Mit, hogy megszólalt... Sírt, nyerített és búgott. Főleg búgott. S mit szólott az a szép, piros Jolana? (A fiatalok számára: a „Jolana” gitár egy kiváló, cseh „lapgitár” volt, valamelyest a Fender Jaguár és Stratocaster korai utánzata.) Bizony azt szólotta, hogy „kelj fel, juhász, ne aludjál”. No, nehogy bárki is összekeverje a Phantom együttest mondjuk a Szélkiáltóval... Neeem! Nem volt ebben semmi ingyom-bingyom, meg műmagyar izé, ez a legmorcosabb, legfrissebb beatzene volt, ami messzeföldön lehetett. S Lajosék ezt is nagyon elkapták. Először csak fölsírt az a gitár, egyedül fájón. Az orgona bartóki ellenpont-akkordokkal válaszolt. Aztán eldördült a zenekar.

Számomra a legfelemelőbb pár perce a Fantom buliknak ez, a nagyszerűen megválasztott és előadott nyitószám volt. És vajon hol? Hát persze, hogy a Bartók Teremben. (Úgy is ismerhetik a régiek, hogy Pannónia Terem, a város közepén akkor még élő és aktív két nagyszálló egyikéről, A Grand Hotel Pannóniáról. Rendben, neked elárulom, ma: Palatinus. Hogy miért lett Palatinus a Pannóniából – kérdezd meg a nagyokosokat, sokan vannak.)

Ahogy elhaltak az „Este a Székelyeknél” utolsó monumentális akkordjai, (amire valószínűleg csak én figyeltem oda) a zenekar rögtön nekiállt dübörögni: mennyeien szólt a muzsika. Én ugyan, mint vetélytársakat figyeltem őket, de ma már elismerem: mint zenészek, ők voltak a jobbak. Azt is megkockáztatom, hogy a kor legprogresszívabb repertoárjának tökéletes és stílusos megszólaltatásával kevés párjuk lehetett Magyarországon – ha egyáltalán volt. Ne felejtsük el, az év: 1964-65. S a Csekéék csak ontották a jobbnál-jobb, keményebbnél-keményebb, friss angol ritmenblúzt. Az kezdeti, elmaradhatatlan, obligát Shadows számok után először a lassúbb, elvarázsolt Animals következett; The House Of The Rising Sun, Don’t Let Me Be Misunderstood, meg ilyenek. Aztán, ahogy hevült a vasárnap esti össztánc, úgy hevült a zene: Dave Clark Five, Rolling Stones, Chuck Berry, Yardbirds. Végül, a csúcs: THEM. Gloria, Here Comes The Night és a hihetetlenül eltalált Baby, Please Don’t Go. Monumentális volt. A zenekarnak volt még egy kiemelkedő, akkoriban Magyarországon páratlan vonala is: sokszor játszottak improvizatív-alapú, 12 ütemes blues sémára épülő instrumentális darabokat. Ezeket úgy hívták, hogy „kamu”. Persze valami fix tematikája mindnek volt; a Lajos csak annyit mondott: „kamu 73”... Ebből fejlődhetett volna ki egy igazi, Rolling Stones tipusú, önálló zenei karakter. (A Stones „2010 South Michigan Avenue” c. száma zökkenőmentesen illeszkedett ebbe vonalba.)

A zenekar frontemberét Póka Balázsnak hívták. (Később az Állami Operaház magánékeseként lett ismert - s ezzel kiemeltem hangzásuk egyik főelemét: Balázs óriási, dögös baritonját). A Póka hangszere a basszusgitár volt. Gitárját – a kor jó szokásához híven - maga készítette; egy valódi brácsához illesztett keskeny, hosszú basszgitár nyakkal. Balázs,  mint a zenekar minden tagja,  tökéletes volt a hangszerén, és az éneklése fenomenális. Még a kórusuk is nagy volt, a Farfisa-orgonista Faludy Gábor vokáljára még a Lajos is rátett. A dobon Molnár Jancsi egyidejűleg volt fegyelmezett, pontos és virgás. (Egy ideig volt egy szaxofonos is, neve, nemes egyszerűséggel: Buksza. Nagyon jó volt a Dave Clarkhoz). Az egészre a Lajos gitározása tette fel a koronát, s adta meg a zenekar egyéni ízét. Lajos nem csak eljátszotta a számokat, hanem becsavarodott. Egyrészt becsavarta gitárt (lecsavarta róla a húrokat) miközben ő maga sűrűn forgott a saját tengelye körül.Sajnos, az „Este A Székelyeknél” (ami, feldolgozás ide vagy oda, nálam önálló zenének minősül, mégpedig a csúcs kategóriában) több saját számuk nem volt. Ez akkor változhatott volna meg, ha – úgy fél évvel később – engedek a Lajos csábításának, hogy menjek át hozzájuk. Persze – a FF népszerűségének robbanásszerű növekedésével – nem mentem. (Hogy’ hagytam volna ott a saját zenekaromat?) Pedig az elképzelés jó volt; velem a zenekar felvett volna egy kvázi-korai, Brian Jones-féle Rolling Stones arculatot és önálló zenei stílust. (A barátság, ugyan leginkább a  távolból, azért megmaradt, a mai napig.)

Nagyon jók voltak ezek a Phantom-bulik. És persze a város legjobb terme, elegáns és korhű (ahonnét engem egy fél évvel ezelőtt tiltottak ki, s ahová rövidesen visszatérni szándékoztam) csak hozzáadott a teljes hatáshoz. Már a belépés is szinte dekadensen régi-világi, sőt, szinte „nyugati”: egy jó hosszú felvezető a Király utcából (amiből is ballra nyílott a Pannónia Pince Étterem lejárata, mellette a Pannónia Báré – s itt külön, másfajta élet folyt, de Élet volt). A szemközti üzletsor-szerűség mibenlétét sohasem sikerült megfejtenünk; vagy az OTP-hez tartozott, vagy a titkosrendőrséghez. Valószínűleg mindkettőhöz. A bejárat után elmentél a teljesen lényegtelen Hotel-recepció mellett (ami ruhatárként is szolgált) és onnét, az ilyen rangos helyeknél elengedhetetlen, kettős-ívelt, fehér márvány lépcső vitt fel az emeletre. A terem igazi színpaddal rendelkezett és aranyozott bútorzattal (ami senkit sem érdekelt – nem ülni jöttünk, hanem csörögni) - hátratolva a galéria alá.Csekééknél is rendszeresen telt ház volt, sok jó csaj, mindenki nyomta az Everybody-t. A csajok közül az Egér vitte a prímet, jó formájú kis nőci volt és nagyon húzta rokit; időnként én is bele-bele csöppentem az őrült rongylábkodásba. Aztán volt, hogy a Savages bulin is összejöttünk (mivel az is a belvárosban volt) – és a roki ugyanúgy pörgött. (Azt hiszem ekkoriban utoljára, mert, ahogy a FF is rákapcsolt, nálam lőttek a táncnak).

Következő

Roccóék után a Pannónia-bulikat egy évre betiltották. Eljött 64 tavasza. Hermann Franci egy elegáns, kifinomult gentleman volt. És jó rabbi-vicceket mesélt. Elkapott a Nádor Szálló előtt és felajánlotta a Pannónia bulit. Gondolja valaki, hogy kiábrándítottam? (De a Pannónián átok ült... Még nem tudtuk.)

Az első vasárnapon negyed háznak játszott a Springing Beetles. A másodikon félnek. A harmadikon telt ház volt. A negyediken nem tudtad volna bepréselni Twiggy-t... Az Everybody mellett már a shake is javában tombolt. A gyerekek pörögtek az új divatra. A zenekar ugrált, mint a pattanóbogár. Teljesen cikis volt – de szenzáció. Mondanom se kell, döngettünk is amennyire bírtunk – a terem nagy. De a zenekar mindig hangos volt. Ez is újdonságnak számított. Beatzene csak úgy jó, ha hangos. Minél hangosabb, annál jobb – örök törvény. Legjobban döngetett a „Have I The Right?” a Honeycombs-tól. Amikor ezt játszottuk, a gyerekek is le-föl ugráltak a ritmussal, úgy, hogy az épület vibrált. Ez volt a kép, amikor a színpad elejéről észrevettem a zsarukat. Valami perverzül titokzatos okból úgy hívták magukat, hogy „A Yard”. (Kezdetben mi hívtuk őket így, aztán, a jó hangzás miatt, nem tiltakoztak ellene). Ezek civilruhások voltak, mégis úgy kiríttak, mint bivaly az őzcsapatban, ahogy megpróbáltak a színpad felé nyomakodni. Ez hosszú ideig tartott, mozogni nem lehetett, zsaru vagy nem zsaru. De jöttek. És én értem jöttek. Tudtam. Én voltam a Nyilvános Ellenség, a személy, aki nagy számban agitálja a fiatalságot dekadens nyugati kultúrák irányába. Ettől féltek. S joggal. Ezért hát el akartak engem csípni.

Gábor, mint mindig, most is ott téblábolt velünk, mint obligát akadályozó tényező. Szívta magába a titokzatosan szent dolgok ízét. (Hogy ő lett a későbbi Funny Fools akkord-gitárosa, ahhoz az itt lejátszódó kis epizód kellő mértékben hozzájárult.) Zene közben odaintettem hozzám, a kezébe nyomtam a gitárt, és szép nyugodtan hátramentem a nagy brokát függönyökhöz. Mögöttük kisurrantam a színpadi hátsó ajtón, a hotel belső udvarába, aztán, idegenek számára ismeretlen labirintusok útjain kiértem a Széchenyi Tér felső csücskére. (Más zsaruk éppen egy részeges honpolgárt ütlegeltek. Ma sűrű napjuk lehetett...) Meglógtam.

Azt mesélik, a zsaruk végre felértek a színpadra, a zenét leállították, a bulinak végét hirdették és mindenkit hazaküldtek. Aztán, engem keresve, felforgatták a színpadot, tűvé téve a hátsó függönyt, sehogy sem értve, hová bújhattam. Végül feladták, hazamentek és titokban bekapcsolták a Szabad Európát...

Ez volt az utolsó bulink a Pannóniában. Helyünkre egy OSZK-s harmónia-vokál zenekar került. De ősztől már a „Phantom Együttes” játszott. Nagyon jó volt a zenéjük. Ráadásul jól lehetett táncolni rá. Mégis, valahogy nem volt olyan „tömeghisztéria”, mint a későbbi Funny Fools bulikon. A Pannónia lett a stabil helyük egy teljes évre. Legalább a hely megmaradt és biztosította a folytonosságot; ez lett a központi buli, találkozóhely feltörekvő zenészeknek. Hermann Francitól egy életre szóló szabad-belépőt kaptam. Imádtam ide járni minden vasárnap, akárcsak mint egy kölyök a sok közül, táncolni, a csajokért, a buliért. És, hogy a zenekart kritikus szemmel figyelhessem. A vetélytársakat, akiket majd túl kell szárnyalnom.

A következő napon hivattak a gimnázium igazgatóságára. Az igazgatónő elvhű kommunista káder volt – vagy jól tetette magát. Ott volt a bazi tornatanár is, azzal a nagy agyával. Miután megkaptam a lehordást, ő volt az, aki nagy büszkén lekísért a legközelebbi fodrászhoz, és a hosszú Beatles-hajam a földre hullott. A borbély nagy örömét lelte az aktusban; nagyon haragudtak ránk, hosszúhajúakra. A tornatanár, később, suttyomban, megpróbált bocsánatot kérni...

A zenekart eltiltották a nyilvános fellépésektől. Így aztán megalakítottam a Funny Foolst azon a nyáron – és ezáltal  hozzákezdtem, hogy a várost a feje tetejére állítsam.

Következő

Az „Old Guard” bukása egy szomorú történet és hűen tükrözi az idők politikai mentalitását. Amikor az általános iskolát befejeztem, a város legmenőbb zenekara a „Roccoék” volt. Már-már a legenda rangját élvezték modern amerikai repertoárjukkal, jó jampisan, de még eredetien - ebből vegyél, Fenyő - Amerikai Schmaltzot játszottak, kompletten a szerkóval, hajakkal szóval mindennel, ami ma a rockabillyvel jár. Ventures, Duane Eddy, Elvis, Buddy Holly. Aztán, a korral lépést tartva, hozzáadták az elmaradhatatlan Shadows-t, és kiválóan játszották. (Mint minden zenekar. A Funny Foolst kivéve). A buli stabil volt a Pannóniában, a város legjobb termében a belváros kellős-közepén a Király Utca elején. (Bartók is koncertezett itt, emlékét márványtábla őrzi. Ma Bartók Terem a neve).

Lépcső a Pannonia Teremhez.

Új birodalmak a régiek hamvain születnek... Kora-tavasz a katonai bevonulások ideje. (Hej, mennyi szépreményű zenekart vitt ez is a sírba Magyarországon! Egyike az óriási különbségeknek a magyar és az angliai fiatalság beat-zenei körülményeinek: ott nemcsak, hogy nem volt kötelező katonai szolgálat, de a középiskolákban, egyetemeken is addig lóghattál, ameddig tetszett – és ameddig az egyetemi, szárnyát-bontogató beatzenekarod számára ez előnyös volt).

1963 tavaszán a Roccoékból hárman kapták meg a behívójukat. Ez persze a hattagú zenekar végét jelentette. Ahogy illik, búcsú-koncertre került sor és a terem tömve volt. A zenekar gyászszalagot viselt. Ez már maga bűnnek számított, forrongásra tüzelt. Ráadásul prominensen jelen volt a Tigris-gang minden kiváló és kifinomult egyénisége. A buli maga békésen folyt le, de amikor a végén a fiúk bejelentették a Végé-t, kitört a lázadás. A tömeg – Tigrisék vezetésével - halomba dobálta a terem bútorzatát, sok szék, asztal eltört, megrongálódott. A Pannonia Hotelben – mint minden jóravaló „grand hotelben” arany-futatott colonial berendezés volt. A zenekar próbálta, de nem tudta megállítani az eseményeket. A rendőrség kiszállt. Egy csomó fiatalt letartóztattak, megvertek. A zenekart is letartóztatták. Majd, fitogtatván a Rendszer korlátlan erejét, megbundázták, hogy minisztériumi hatállyal a zenekar többi három tagját is besorozzák. Két kemény évre. Mikor Rocco leszerelt, lélekben össze volt törve. Soha nem heverte ki.

Következő

Óh, ti régi szép tánciskolák! Vajon hogy maradhattak fenn monarchista korok eme ódon, dekadens képviselői? Akárhogy is, a nemes intézmények valahogy túlélték a háború viharait, de, hogy a proletárdiktatúra viharát hogy élték túl, a mai napig sem tudom megfejteni. Azt kell higgyem, hogy úgy döntött a Párt, hogy azért valami neveltségre szükség lehet, hogy a „szocialista” nem okvetlenül jelent bumfordit, és, hogy a tánc mint olyan, hasznos lehet a szocialista család megalapozásában is – nemcsak a nyugatiéban. S ebben, végre, teljesen igazuk volt. Mert kezdeti szégyenlősségünket gyorsan levetkőzve, engedve a noszogatásnak, majd’ minden jóravaló kislány és fiú rendesen beiratkozott a tánciskolába. Ezekbe a kapitalista csökevényekbe. Hej, ha tudták volna a káderek (persze, hogy tudták, hiszen az ő gyermekeik is szorgalmasan jártak oda), milyen erkölcsi fertő tombolt a látszólagos ártatlanság álcája mögött?! Mert hol máshol lehetett volna igazi testi kapcsolatot ápolni (ha mégoly ártatlant is), sőt - uram bocsá’! - még csókot is váltani?! Hát ez volt az igazi lényeg.  Jó, a tánccal sem volt baj, azt hiszem mindnyájan élveztük, még a foxtrottot is, de  minden tánctanár gyorsan rájött, hogy mi az, ami igazából kell a communista fiatalságnak (ettől kezdve „fiatalság.com”). És az élet, az igazi, ártatlan, boldog, tejszagú, piros-arcú Élet itt zajlott.

A városban három vagy négy tánciskola lehetett, a legelitebb persze a Pannóniában, a Hermann Franci vezetésével. Én eggyel alább sikeredtem, de az is teljesen jó volt, a Vasutas Művházban, a Balogh tanár úr istápolása alatt. A zenéket általában jól képzett, idős (olyan harmincas) zongoristák szolgáltatták, akiknek a kisujjukban volt minden tánczenei formula. Időnként dobos, sőt bőgős is csatlakozott, ez már igazi bulinak számított – és ezekből lettek a kéthetenkénti össztáncok. E zúzós bulikat vasárnap délután tartották a tánciskolák, kvázi, hogy mennyire fejlődik a táncművészetünk, de a rendezvények ártatlan, gyermeki erotikáját sosem felejtem el – s biztos vagyok benne, Te sem. Szólt a roki, forogtak a szoknyák, izzadtak a kezek és a hátak, és a blúzok alatt meztelen vállak és más titkos csodák aktívan vettek részt az angol keringőben. A lélegzetünk elállt és a hormonjaink nyomták a cha cha chát...

Ahogy az új hang, az új zene terjedni kezdett az aszfalt alatt, a modernebb tánctanárok (azaz mind) hamar észrevették, hogy mindenki döglik az újmódiért, de ezt nem tudtuk kiélni sehol sem. S ez lett a másik indulópont a zenei forradalom terjedésében. Mindenki követelte az „Everybody”-t – a rockandroll legnépszerűbb magyarországi változatát. Ha csak lehetett, ezt táncoltuk és nagyon szexi volt. (Az „Everybody”, mint olyan, a Balcsiról indult hódító útjára - mint még annyi sok más Destabilizáló tett és gondolat - 1964 nyarán. Balaton! A mi kis Kaliforniánk, ahová elsőként szökött be minden kis forradalom – a zene, a szabad szerelem, a hippyizmus. Ez volt a Szín (scene), melegágya új álmoknak és ideáloknak, ahová a Nyugat legújabb izgalmai korlátlanul begyürüztek, ahol először tudtunk meg dolgokat, ismerkedtünk meg egymással és másokkal, más városiakkal, más országbéliekkel. Itt tanultunk meg szeretkezni úgy, ahogy a fiatalok szeretnek szeretkezni, ahol beach volt és szabadság és tobzódás, szinte dekadensen – és szinte teljesen ártatlanul. (Rendőri fekügyelettel...)

Hamarosan megjött a lehetőség, hogy az össztáncokon is elkezdjenek a korai beatzenekarok zörögni. A Springing Beetles zenekari formációkkal (s hamarosan a FF-al) én is felkerültem ezekre a színpadokra. S most lett egy kis változás. A Funny Fools már nem nagyon játszott standard rockandrollt. A mi zenénk a legfrissebb angol zene volt – és az (ugyan a klasszikus rockandrollra alapult) más ritmust, más izgalmat sugárzott. Kezdetben nem is tudtak a gyerekek mit kezdeni vele, de pár hét alatt győzött az új. Pécsett is elkezdték táncolni a Shake-et. (Az igazsághoz tartozik, hogy Magyarországon a roki mindig megmaradt prominens táncnak – és hát az egy igazi tánc, míg a Shake csak egy futó divat volt – amiből azért a végleges, mai, szabad-forma csak-szóló-testek tánca végül kifejlődött.  De bárhová kerülsz a világban, minden, alapvető értékvilággal rendelkező társaságban, bármikor spontán tudod a boogie-woogie-t is táncolni. És nem csak „öregekkel”).

Következő

A Király Utca túlsó végén volt egy picike kis üzlet: Boczán Béla hangszerkészítő mesteré. Az öreg Boczán soha nem szűkölködött a munkában; az egész város minden hangszere ott várta sorát. Sokáig vártak...Valahogy mégis minden elkészült. Állandóan ott lógtunk: van-e valami használt nyugati csodagitár? De nem volt. Csak jó enyvszag.

„Béla bácsi, basszgitárra húr...”

„Az meg mi a fene?” – közben enyvezett.

„Hát ez itten egy basszus gitár. A nyaka hosszabb...”

„Igen, igen...” – szakértette a Mester. „Azt valahogy úgy lehetne megcsinálni...” – s elkezdett számolgatni egy papíron. „Szóval, ha ilyen hosszú, akkor – ha bőgőben gondolkodunk, – ennyit kell rátekerni az acélbélre. Talán meg tudom csinálni”. (Rendes gitárhúrt rendszeresen tekert az öreg, amikor a szomszédos Hangszerbolt éppen kiszaladt a Melódiából).

„De anyag, az nincs. Azért el kell mennem Noviszádra. Egy hét múlva lesz húrotok”. (A Mester valamiért szimpatizált velünk).

S valóban. Lett basszus húr – s lett basszus gitár! A Feketezöld Bassz a világ csodájával ért fel. Aztán tekerhette a basszushúr-szetteket az öreg még pár hónapig – amire a Hangszerbolt is felfogta, miről van szó.

A Springing Beetlesben már Beatles-szerű vokál felállásban nyomultunk. Ez teljesen rendhagyó volt akkoriban; a legtöbb zenekar számára  még mindig Elvis, Cliff Richard és Del Shannon volt a menő. És, persze, a Shadows. Mi mások voltunk. Se Shadows, se Elvis. Mi Beatlest énekeltünk. Három szólamban. Melléje Dave Clark Five, Kinks és amit a Luxemburgi Rádióról, vagy a Szabad Európáról leggyorsabban megtanultunk. Mindegy, csak vokál-orientált legyen. Sőt, twistet is játszottunk; még nagyon ment és a fiatalok imádták. És most már két saját számomat is rendszeresen nyomtuk, az újnak az volt a címe, hogy „Salt And Sugar”. (Aztán, hamarosan, magyarul is megcsináltuk). Jó primitívek voltak.

A „szárazpróbákat” vagy a Zolinál, vagy nálunk tartottuk – szüleink túláradó örömére. A teljes próbákat pedig a Nagy Lajos Gimnázium kollégiumában, ahová is nagy számban csődültek a gyerekek és ők alapozták meg a első rajongótábort. Rendes fellépések kezdetben az édes, ártatlan osztályteákon”történtek. És néha a vasárnapi össztáncon.

Következő

A "Springing Beetles" 1.

1964 tavaszán a Feketegallérosok romjaiból egy új zenekart szerveztem, a Springing Beetles-t. (Pattanóbogár. Ma a “bouncing” szót használnám). Honnét a név? Ott kezdeném, hogy csökönyösen megtagadtam, hogy zenekaraimnak valami löttyedt átlagnevet adjak. Legtöbb magyar zenekar (vagy mind?) olyan jellegtelen, jól hangzó, de semmit sem jelentő nevet választott. A legszörnyűbbek voltak a gejl, őskorszaki nevek, mint a Harmónia Vokál, Silvertones, Kristály, Metro és ilyenek. Aztán jött a görög ábécé. Ebben nem tudtál hibázni... Alfa, Béta, Gamma, Omega. (Óh, a Nagy Omega...) Mit tudsz meg ezekből a nevekből? Karaktert? Stílust? Én olyan vagyok, hogy figyelek az üzenetre, ebben az esetben arra, hogy körülbelül miről is szól a zenekar? Amiket viszonylag eltűrtem olyan zenekarok voltak, amelyek vezetőjük vagy megalapítójuk nevét viselték, mint az Illés. És volt néhány, nagyon kevés, kiváló zenekarnév is, mint a Liversing. A többitől, az erzatztól hányingert kaptam és lehetőleg kerültem őket. Ha nincs fantáziád, hogy érdekes, különleges nevet adj a zenekarodnak, akkor nincs fantáziád érdekes, különleges zenét játszani. Ígyhát, én megmaradtam az angol neveknél, de ezek eredetiek voltak és jelentettek valamit. Ha nem is mindig találtak.

Egy Beatles fotó jelent meg egyszer a Tükör Magazinban. A tökkelütött szöveg így kommentálta: ”Ezek, a kezükben hanglemezeket tartó fiatalemberek, Anglia új zenei szenzációja. A nevük: The Beatles”. Amit a kép valóban mutatott (egy ritka fotó, de valahol megvan, s ahogy előkerül, idekerül), az a Beatles egy tipikus trükkje volt: egyszerre ugrottak a levegőbe, anélkül, hogy a zenét abbahagyták volna. (És a kezükben gitárokat, nem hanglemezeket, tartottak, te ökör! Tebelőled is hogy lett újságíró...) A kép minősége persze pocsék volt, de olyan fanatikusnak, mint én – és még ezer hasonlónak – olyan rejtett jeleket tárt fel, mint egy félig-égett fénykép egy bűnügyi nyomozó számára a tett színhelyén.

Láttuk a színpadot (Hamburg?), a hajakat, a ruhákat. A jellegzetes rövid-csizmákat, a Voxokat, a Rickenbackereket, Paul hegedű-basszgitárját. És láttuk őket magasan a színpad fölé ugrani. Hogy hogy’ csinálták, el se tudtuk képzelni, de cool volt, teljesen jó. Aha, szóval ugrálnak is... Megtanultunk felugrálni játék közben és a közönség zabálta. (Mondjuk, elég nehéz volt.) Biológia: ki nem ismeri a mezei pattanóbogarat? A „bouncing beetle”-t? Leesett a tantusz?

Charlie Braun leérettségizett és távozott. A szólóéneket én vettem át. Különben a zenekar ugyanaz maradt, csak modernizálódott. Időszinkronban, amennyire lehetett. Schmidt Rudi maradt a dobnál. A lányok döglöttek a Rudiért. Jó kinézésű srác volt, magas, sötét, intenzív, mégis gyengéd. A Gúlyás lett a fő szólógitáros, én az akkordos – néha szólóval – Csikorzoli pedig zongorázott és megcélozta a basszusgitárt.

De ehhez basszusgitár is kellett. Ilyen Pécsett még nem volt. Két fronton indult el a hadművelet. Először, különböző, Nyugatról begyűrűzött magazinokból (mint a korai Bravo) lelestük, hogyan is néz ki egy basszgitár. Szóval, nagyjából egy bőgő, gitártestre áttételezve. Még tavasszal, a Rét utcai átmeneti lakásunkban (ami pont szemben volt a Diliházzal) elkezdtem készíteni egy gitárt. Egy basszusgitárt. Fogalmam se volt, hogy ezt hogyan kell tenni. A pincében, a szénhalmok tetején Fater egy kis műhelyt hozott létre, itt töltöttem három hetem minden éjszakáját. A test még hagyján volt – csak formát kellett tervezni és az szuperre sikeredett. Valami jó keményfa is akadt. De a nyak!... Végül, nagy szenvedés árán az is elkészült. A testet amolyan „rolls-royce-feketészöldre” sikerült dukkóznom. Penge lett, mire összeállt. Ekkor jött a közeli MÉH telep rendszeres átkutatása. Találtam kis mágneseket (telefonkagylóból), vékony, tekercselhető vörösréz drótot, és vastagot, sárgarézből. Ez utóbbiból lettek a bundok. Egyszerűen belevertem őket a nyakba. A két piköpöt csak Fater segítségével tudtam megtekerni – és így is kínszenvedés volt. Végül egy satuba-fogott amerikáner-fúró oldotta meg a dolgot. Elkészültek. Beépítettem őket. Megszólaltak: tiszta, zajmentes jelet adtak. Az, hogy valami hatszáz menetet tekertem föl, teljesen intuíció dolga volt (és Felsőbb sugallat): pontosan eltaláltam, ha véletlenül is. Már csak húr kellett rá.

Következő

A Gitárt a tizenötödik születésnapomra kaptam. (Egyidejűleg Karácsonyra is...) Ez volt a „menteni-ami-menthető” megoldás szüleim részéről. Az egyedüli józan megoldás.

A bogarat nyolcadik osztályos koromban szedtem össze. A zene kezdett gyötrelmeket okozni, furcsa érzéseket.  A családban senkinek sem volt zenei háttere anyukámon kívül, aki érezte a zenét és szépen is énekelt. Még mindig nem tudom, a kényszer honnét jött, de jött, és erős volt. Énekeltem az iskolai kórusban, de sosem szólót. Ráadásul elszánt ellensége voltam a zeneoktatásnak. Hogy szolfézs, meg ilyesmi. Mindenféle berzenkedéseket kezdeményeztem a zeneórák alatt, hogy töröljék el a zeneoktatást, szabotáltam mindent, ami hasznomra vált volna, mint az elmélet, kottaolvasás, Kodály. Ilyen hülyét: csak oda kellett volna figyelnem és kinyitni a füleimet.  Nekem lázadoznom kellett. És én lázadtam minden ellen, ami csak ott volt. A zeneórák éppen kapóra jöttek. Később a fizika (ez már érthetőbb). A lázadás természetemben lehetett; mindegy, mi volt az. Végül is megbékéltem a zeneórákkal; valamennyi rám is ragadt belőle – jól jött később.

Az iskolán kívül teljesen más volt a viszonyom a zenével. Emlékszem, az első sláger, ami elbűvölt, a mennyei „Calcutta Ist Am Ganges” volt. (Még nyoma sincs a Merseybeatnek...) A dal a fülembe mászott, mint egy fülbemászó. Megfertőzött és én játszani akartam. (Énekelni is, de a szöveget nem tudtam elérni a Google-on... ) Eztán jött a „Boldogságom – My Happiness” – Billy Vaughn zenekarától. Ezidőtájt a fúvósok voltak a menők, szaxofon, trombita. Anyám vett nekem olyan kis játék szaxikat, amibe kazoo módjára dúdolni lehetett és jól hangzott, sőt, még a billentyűi is mozgathatók voltak. Mindenkit a falra mászattam vele. De a dallam pontos maradt. Később nagy dunsztos üvegekre több réteg cellofánt feszítettem. Lehetett rajtuk perkussziót játszani. Aztán jött az igazi. Minden erre kapható valamiből, termoszból és ilyesmikből gitár-szerűségeket eszkábáltam. Megszólaltak.

Végül egy osztálytársam kölcsönadta édesapja citeráját. Igazi, nagy német darab volt, a bögyös típus; vagy húsz basszus húr csatlakozva a kis mezei, magyar citera testhez. Nagyot szólt, rezonáns, szép hangon. A citerán ugye egy kemény valamivel keresztben nyomjuk le a húrokat, olyan Hawaii-módon, így játsszuk a dallamot. (A német hangszeren időnkét belecsapunk a basszus húrok közé, persze csak akkor szól rendesen, ha D-re van az egész hangolva). Én elhagytam a lefeszítőt; az ujjaimmal nyomtam le a húrokat, egészen a bundokig. Azaz, úgy játszottam, mint a gitárt. Gyorsan megtaláltam a dallamokat, egyszerű akkordokat. A feszes citerahúr beleevett a húsomba. Mélyen, a csontig. Szüleim valószínűleg ekkor döntöttek a gitár mellett, bölcsen elkerülve a trombitát, a dobról nem is beszélve. Gitár lett. Szép, barnás-vörös majdnem-western. Jó érzete volt és jól is szólt – Kelet-Európai léte ellenére. Biztos egy vagyonba került. És ekkoriban még szegények voltunk. Mi, Magyarországon

Következő

A Király utcai beszélgetés idején már rohamosan közeledett az első nagy  "égés." 1963. Május Elsején, a két nagy leánygimnázium egyikének színháztermében (ahová, még alsós koromban, Western filmeket jártunk nézni sutyiban), első zenekarom, a The Blackcollars (Feketegallérosok) nagy-ordító sikert aratott roppant míves előadásával. Két srác a Leöwey Gimnázium német szakán tanult. Braun Karcsi (Charlie Brown!) énekelt, meglehetősen jól, és Schmidt Rudi (igen, német nemzetiségiek voltak, Pécsett ez általános jelenség) dobolt. Szóltak az én akkori gitár-gurumnak, a Gúlyásnak (ő pedig horvát), hogy hozzunk össze egy zenekart velem és a zongorázós Csikorral, akivel én már egy ideje zenekarosdiban gondolkodtam. A megegyezés az lett, hogy teljesen jó, de az első saját számomat is előadjuk. Mindenki beleegyezett. A Charlie nagy sikere ekkor az „All Shook Up” volt, Elvistől. Álló ovációt kapott. Utána játszottuk az én halhatatlan mesterművemet. (Már hetedik hónapja volt gitárom!). A Mű így zajlott le: „Kár a szívedért” – pra pam pa pam, C-dúrban. Ismét: „Kár a szívedért”. Váltás F-re: „Kár a szívedért” – pra pam pa pam. Vissza C- re, majd a periódus zárása: G – F – C: „Oly kár érte”. És hasonló kifinomultságok. De a ritmus Merseybeat volt. És Vokál, valami új, más, feldobó. Valami, ami még nem szólt errefelé és a fiatal szívek, ott a színházteremben, készek voltak fellobbanni. És melléje sírni. A liverpooli Üzenet erről szólt.

Én a szólót még harmadmagammal énekeltem egy mikrofonba. És erősítőnk is volt: Dróthalmaz 10-Watt. Ebbe dugtuk a két gitárt. Zoli a zongorát kalapálta és a levegőbe énekelt. Rudi dobszerkója egy alsó-tomból állt; a tetejét mint pergőt lehetett használni, az alját pedig egy pedál által, mint nagydobot. Még cintányér is volt ráerősítve. (Ezt forgalmazta – mint hivatalos dobszerelést – az Állami Hangszermicsoda Vállalat). Basszusunk nem volt – azt még nem találták fel Magyarországon (legalábbis nem Pécsett). A Nagy Szupersláger olyan sikoltozó arénát váltott ki, hogy szinte megzavarodtunk. Nem tudtuk mit tegyünk. De én itt éreztem meg, milyen irányba menjek tovább. (Ami nagy fejlődés az eddigi semmilyen-irányhoz képest. Amikor még túl fiatal voltam...)

Őszre a zenekar egyre erősebb lett. Rendszeres fellépéseink voltak. Legtöbbjük kis, iskolai rendezvény, de voltak kemény, brutális bulik is: szombat, vasárnap éjszakai lakodalmas bálok a közeli falukban. Egész éjszaka, totál kimerülés. Előfordult, hogy hétfő hajnalban értünk vissza a városba – s egyenesen a suliba... Tizenhat évesen. De a pénz jól jött: tudtunk rajta erősítőt venni. Dróthalmaz 20 Wattosokat.

A Blackcollars egyszeri nagy sikere új magaslatokba emelt és kezdtem belekábulni. Szárnyaim kezdtek nőni, amiket senki sem látott. A repülés elkezdődött.  Elvarázsolt idők jártak. A levegő tele volt az ifjúság illatával, fiatal lányok ajkaival, az Angol Üzenettel. A Beatles és a Rolling Stones. Dolgokat kellett csinálnom, világokat teremteni, elfoglalni a helyem benne és megformázni a végzetemet. A neve ez lett: Funny Fools.

Egészen korai Beatles.

Az Agitációs és Propaganda Osztály jókora dilemmában lehetett.

Mert már akkor, éppen csak kievickélve 56 utórezgéseiből, kellett, hogy legyenek ott jó fejű, jól gondolkodó emberek; fejek, akik rá tudnak érezni egy vesztes-vesztes helyzetre. A Propaganda Osztály Hivatalos Propagandája az volt, hogy, hogy a Nyugat a saját Gonosz Propagandáját alkalmazza már jó ideje, az úgynevezett „Fellazítás és Destabilizáció Propagandát” – azt, ami Fellazítja a Szocialista/Kommunista társadalmak alapvető morális kötését az által, hogy a Kelet-Európai országokat olyan Destabilizáló üzenetekkel bombardírozza amelyek a fiatalokat olyan, dekadens és szabadság-sugalló kábítószerei és machinációi felé irányítja, mint a zene és a film. Olyan filmek felé tereli figyelmüket, mint „Az Elfújta A Szél”, a „Dr Zhivago” és természetesen, ami mindennél elvetemültebb: „James Bond”. Ezeket a filmeket joggal tartották a kommunista morál számára legártalmasabbnak. A Zene Osztályon, a Beatles megjelenéséig csak egy Nagy Gonosz volt. Az Amerikai Rockandroll. Elvis Presley. Őt gyorsan erkölcstelennek és dekadensnek nyilvánították, de az Osztály ezt a harcot pillanatok alatt elveszítette; a rockandroll jött és győzött. Úgy 1960-ra minden decens és morálisan helytálló tánciskola tanította a boogie-woogie-t és haladó rockandrollt. (A foxtrott és a bécsi keringő mellett). Az a tény, hogy a popzene hatása ellen nem volt védelem – ellentétben a filmekkel, amelyek nem voltak láthatóak, ha nem importálták őket - komoly aggályokat keltett. A Zene egy másfajta Ellenség volt: a rádióhullámokat nem kellett importálni ahhoz, hogy hallhatóak legyenek, s megállítani sem lehetett őket. Hogy ezzel a Gonosszal megküzdjenek, az arzenáljuk erősen limitált volt és az eredmény kétséges. De, egyenlőre, a Rendszer még tartotta magát.

A Beatles megváltoztatta mindezt, és az Elmék belátták, hogy minden, amit bevethettek, végül is hiábavaló lesz ilyen félelmetes erejű Destabilizációs jelenség ellen. A legjobb, amit tehettek, az elkerülhetetlen késleltetése volt. Ennek értelmében aztán minden további információt visszatartottak, a keveset, ami valahogyan bejutott, eltorzították. A Zenét nyilvánosan és minden lehető eszközzel degradálták, gúnyolták, félremagyarázták. Butították a népet.

S azokat, akik mégis szívükön melengették a Nyugatnak eme förtelmes kígyóját, zaklatták, üldözték. De a végén semmi sem segített. Sőt, akármilyen extrémül is hangzik, a Zene, ami a hatvanas években Angliából jött a Beatlessel a csúcsán, valóban olyan komoly Destabilizáló erőket szabadított el, amelyek erősen hozzájárultak (egyenesen vagy közvetve) a Rendszer, és – vele együtt – az egész Kelet Európai Közösség bukásához.

Így – mivel a Fejek ott, a Propaganda Osztályon ezt előre kellett, hogy lássák – az ellenakció korlátozott volt és főleg az elkerülhetetlen késleltetésére irányult; a Nagy Hullám elleni harc nem ígért győzelmet. Az első, amit tettek, az összes potenciális „fellazító”, Kelet Európa felé sugárzó rádióadó drasztikus zavarása volt. A szerencsétlen Szabad Európa és Amerika Hangja inkább egy élien űrkoncerthez hasonlított.

Miután a Beatles-narkotikum kicsi adagja beépült a szervezetembe, hamarosan elvonási tüneteket kezdtem érezni. Azt, hogy ezek elvonási tünetek voltak nem is tudtam, hiszen azt sem tudtam, milyenek az elvonási tünetek, csak abban voltam biztos, hogyha nem kerül a szervezetembe valamennyi abból a „nem-is-olyan-jó” zenéből, akkor biztosan meghalok. Újra, most már megszállottan, a rádiót kezdtem nyaggatni. (A Magyar Rádió abbahagyta az új angol zene sugárzását, ugyan ebben a politikai motivációk mellett jogvédelmi nehézségek is közrejátszottak: a külföldi zene közvetítési jogáért valutában kellett fizetni). És ez lett a pont, ahol a Propaganda Osztály stratégiája visszájára fordult. Nem maradt más lehetőségem a szükséges Beatles adagom beszerzésére, minthogy a figyelmemet egészen komolyan a Nyugat felé irányítsam. Így fedeztem fel megmentőimet: a szinte hallgathatatlanná zavart, rövid hullámon adó Szabad Európát és Amerika Hangját, a nem-zavart de gyenge és zajos, középhullámú Luxembourgi Rádiót és néha a BBC-t. Végül a Luxembourgnál maradtam, ami hűségesen szolgáltatta szellemi táplálékomat a következő hét évre, a Szabad Európa besegítésével. Ezáltal, ha eddig nem voltam destabilizálva, mostanra már biztosan az lettem. Komolyan állíthatom, hogy 1964 végére Magyarország (és minden, magára adó Kelet-Európai ország) lakosságának legfellazítottabb rétege a „beat zenészek” voltak. Ez aztán különböző formákban váltotta ki az Elnyomás Szervezetének (az Állam) dühét, ami viszont az egész Beat Forradalmat még izgalmasabbá, szinte édesebbé tette. Bizonyos értelemben jobban olyanná, mint az elkényeztetett nyugati fiatalokét, akiknek megadatott az a szerencse, hogy szabad társadalmak gyermekeiként születtek.

Következő

„Bitlisz” – mondta a Buchberger Péter. „Mivan?” – válaszoltam. „Bitlisz” - ismételte meg a Buci. De az is lehet, hogy azt mondta: bítlsz. Körülbelül. Ezt abból az apropóból mondta, hogy arról ment a szöveg, hazafelé ballagván a Széchenyi Gimnáziumból végig a Király utcán, hogy kinek melyik zenekar a kedvence. Mert ez most valahogy hirtelen olyan nagyon fontos lett. Valami volt a levegőben egy ideje. 1963 áprilisát írtuk. Én arról lelkendeztem, hogy mennyire oda vagyok a Spotnicks együttes Narancsvirágjáért. Az a hangzás! Az a technika! Egyáltalán hogy lehetett ilyet eljátszani?!  Erre a Buci azt mondja nekem, hogy a Bitlisz. Most az a nagy durranás. Anglia már teljesen romokban hever. Őrjöngés van! És én, a nagyreményű ifjú zenész még nem is hallottam róluk. De azt már tudtam, hogy a Bucinak igaza van, tudtam, hogy most EZ lesz a világ csudája és már hatalmába kerített az izgalom. Valahogy olyan jól hangzott. Olyan izgatóan. Tiltottan. Olyan angolul. Olyan ködösen, Liverpoolosan, hogy meg is borzongtam tőle. The Beatles. Még egy hangot nem hallottam tőlük, még egy darabot nem láttam belőlük de már éreztem valahol, hogy csodák következnek. A Buci azt mondja, hogy már hallotta őket a rádióban. És milyen? Csodálatos. Ettől a perctől a legfontosabb tevékenységem az lett, hogy tűvé tettem az összes rádión befogható összes adót és hullámhosszt. A sok zenében, amit találtam, biztos volt Beatles is, de nem tudtam melyik az – nem tudtam mit várjak, mire figyeljek – és az idegen bemondókat nem értettem. (Még csak egy év volt mögöttem a gimi angolos osztályában, és Kerényi tanár úr intenzív oktatási módszerei ellenére is még képtelen voltam a Luxembourgi Rádió hadarását megérteni). Ekkor csoda történt: mindenki legnagyobb meglepetésére a Petőfi Rádió - egy kis politikai hibát elkövetve - műsorára tűzte a Beatles első nagylemezének bemutatását, Komjáthy György mester-műsorvezető (dídzsé) bábáskodásával. Minden, magára adó fiú és lány a rádióhoz volt tapadva azon a réges-régi kedd délutánon, 6 óra 15 perctől, hétig. És az adás tiszta volt, mentes minden zavarástól. (Azt hiszem, valahol mélyen a tudatalattimban, a statikus rádió-zavarás hanghatása és a „tiltott gyümölcsnek” ettől még ízletesebb mivolta valahogy összefügg...) Milyen volt a zene első hallásra? Kiváló. Más. Olyannyira más, hogy senkinek sem volt megfelelő zenei és kulturális alapja ahhoz, hogy igazából felfogjuk. Szinte egy kisebb csalódással ért fel. Tágra nyitotta a szemeinket, de nem elégített ki teljesen. Zavartak, nyugtalanok lettünk. Titkos álomkép: egy nagy, meleg hullám, fényes és elringató, közeledett felénk a Vasfüggönyön átzúdulva, hogy elvigyen egy olyan világba, ahol színek vannak, boldogság és szabadság. Abban a zenében, amit még nem értettem teljesen, olyan vad elemek és gyengéd üzenetek voltak, amelyek egy kettős kényszert váltottak ki: kényszert az ordítással kapcsolódó sírásra.

Következő

Részletek egy autobiografikus kalandregényből

Liverpool. Mersey-parti panoráma.

Ez a történet nem okvetlenül egyedülálló. Történhetett hasonló akárhol máshol Magyarországon, és nagy örömmel fogadnám az ilyen beszámolókat. Még ami a pécsi beatzenét illeti sem törekedik teljességre (azt talán majd később); voltaképpen a Funny Fools együttes történetén keresztül mutatja be azt is. Emlékképem az, hogy 1964 és 67 között Pécsett egy különleges, színvonalas, édes és pezsgő beat-világ élt-halt. Egy kis Liverpool a Mecsek alján.

A Mecsek alján egy másik város...

Első rész:

1963 - 65: Előrezgések és alakulások

1. Király utca, 1963